A szerelem megtalálásának félrevezető kísérletében végül úgy éreztem, élvezem a saját lassú eltolódást a létezés tompa, végtelen éterében.
Az utazás sok évvel ezelőtt kezdődött – azon, hogy mi lehetett volna egy év, de valószínűbb volt az erkölcsi kimerülés – és végül véget ért.
Mégis úgy érzem, hogy soha többé nem térhetek haza.
Még akkor is, ha igen, határozottan nem leszek ugyanaz.
Van egy ártatlanság, ami benned született, és azt akarta, hogy a viharok idegesek legyenek, amelyeket bátrakban választasz.
Azonban köszönöm Tinder-nek, nem kell ezeket a viharokat üldözni.
Helyett hurrikánt nevezhetek az otthonomba, az érzelmeimet egy másik rosszul írott biológus ereje által erodálva, mondván, hogy “élvezi a filmeket”.
A tónusú, kallusz-csúcsú mutatóujját a telefonom zsúfolt pohárjára állítottam be, a tiszta izommemóriával, hogy egy másik profilképet dobjon jobbra, mint egy nedves papírtörlő, remélve, hogy a szívem falára tapad.
Nem más volt, mintha az ördög kezét kezette volna.
Az egyszerű löketem elég volt egy aláírással, hogy aláírja a lelkemet.
Elértem az 1.000-ik mérkőzésemet, ami körülbelül a Vatikánváros lakosságának kétszerese.
Mennyire illik, hogy ez a szürke, melankólikus mérföldkő, az én Istenem elhagyott engem.
Az én örökkévaló szellememet elhagyták, és az apatikus jáde vasalójába burkolózott.
Az ember nem volt egy hadsereg vezetése, mégis találtam magam, hogy átkozott egy légióval.
A hubris keresztül jutott el hozzá, és mint egy medve egy sziklán gyülekeztem éjjel, a hegyekbe ugrálva, mintha az erdőt meghajolnák.
Hány visszhangot hallhat a hegyek, mielőtt csendben járnak?
Hány üvöltés hallatszik a medve előtt, mielőtt megtanul beszélni?
Hány Tinder swipes fog tartani, amíg teljes vagyok?
Megállhatok?
Bár a fény eljutott, és a tudatom cinikusra nőtt, felmászott a lyukból, olyan veszélyekkel járna, mint mélyebb ásni.
A Föld ismerősen fogad engem.
Azt kérdezi, szeretnék-e üzenetet küldeni vagy folytatni.
Tudja, hogy már nem érdekel a talaj minősége, és csak az alagút végén szeretném megtalálni a fényt.
Ugyanaz a fény, amit elvesztettem az út mentén.
Az elmém vékony volt.
Bár a múltban tapasztalt összekapcsolódási kísérleteim hasonlítanak egy halászháló gondozásához, most azonban inkább hasonlítanak egy számszerősen lövöldözésre.
Megkérdezte, hogy “valami alkalmi dolgot keresek”.
Zavarba ejtettem, és azt válaszoltam: “Úgy érted, mint a kék farmer viselése, hogy pénteken dolgozhasson?”, Jól tudva, ez nem volt köze a hétvégi hétvégi ruházathoz.
Életrajzomat hosszú sztorira változtattam két orrjáról, akik belépnek egy bárba, hogy beszéljenek a válásról és a fúrásról.
Úgynevezett “humoros” és “vicces”, de soha nem “nyilvánvalóan sürgette a segítséget, ha egy Casanova-féle lepusztult.”
Egyszer megkérdeztem, hogy valaki elmagyarázza-e az egész üzenet “pénteki éjszakai fény” -et, mivel nem láttam a műsort, és kíváncsi voltam, hogy ismerem a történetet.
Valaki tette, és nagy részletességgel.
Ekkor rájöttem, hogy mind a kapitány, mind a fiam lettem, és el kellett döntenem, hogy bátoruljak-e a kikötő vagy a tenger.
Ó kapitány, kapitány!
Mikor lettem az óceán Walt Whitmanje?
Azt mondják, hogy mindig van más hal a tengerbe, de hogyan segít nekem, egy kereskedelmi halász, aki elfáradt a vitorlázástól?
Talán csak egy Ishmael vagyok, aki soha nem látta a fehér bálnámat, de mindazonáltal hisz benne.
Mégis éjjel ébren vagyok.
A telefon ragyogása kísérteni az arcomat, ahogy áthajózom, válogatva az embereket olyan kategóriákba, mint egy fiatal felnőtt regény dystopiai társadalmának felnőtt vezetői.
A telefonom zörgést okozhat egy mérkőzéssel, és amit az optimizmus és az endorfinok kitöltésére használt, most már csak egy másik értesítés.
Tudom, hogy csak egy újabb csepp a vödörben, és nem is vagyok annyira szomjas.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: